Tova haladó idő!
Égi hajnalon, fut, siet a csillagok tüzes szekere,
mert, ím, mindjárt jő a felkelő Nap,
s az áttetsző párán keresztül szűrődő fénysugár,
játékosan a pillámra hat.
Álmomból, mélázva ébredek,
karjaim jó magasra nyújtom fel,
hogy a Nap csodásan fénylő sugaraiból,
paplanomat töltsem fel.
Madarak hangja szól,
bár trillájuk nem éppen kikelet,
szívemnek mégis oly becses,
mert bennem színesre festik az eget.
Selyem szalag libben a szélben,
szivárvány színekben pompázó,
a tó felett repül, száll,
úgy, mint egy világutazó.
A hajnali csendben gyöngyöző pára,
gyémántként hullik alá,
s mint megannyi morzejel,
a lágyan ringó víztükör, egységében olvad el.
Hasad a csodásan szép pirkadat,
bár melege egyre alul marad,
A gondolatok fejemben még frissek,
mert a szikrázó fény, és a látvány, rám serkentően hat.
Telik az idő, nem cammog, gyorsan elszalad,
Mintha sürgetné valaki odafenn a Napot,
Hé komám! lejárt az időd!
Igyekezz, jobb ha tovahaladsz!
Nyugszik a Nap, bíborfénye borítja az eget,
és lassan az est sötétje átveszi a helyet,
szikrázó patkók dobognak, s az éj leple alatt,
a tüzes csillagok szekere, elfoglalja a helyét a Hold alatt.
Berta Katalin
Megjegyzések
Megjegyzés küldése