Hagyatékunk

Hagyatékunk

Izzó parázs a szívem,

bíbor palásba rejti testemet,

fényét, s melegét a szél viszi el,

mesze, messze, keresztül az éteren.

Álmot láttam, csodásat, szikrázót,

a Földünk telis-tele fénnyel,

kapcsolódva egymáshoz, kéz a kézben,

sugárzó, dobogó szívek egységében.

Világított mind, mint egy fényoszlop,

Jelt adva annak aki eltévedt,

kinek szíve kőkemény és hideg,

börtönében zárva, várva a menedéket.

Fogjuk kézen őt is!

egy szív sem lehet jeges,

sugárzó fényoszlopunk,

nyújtson számára rejtekhelyet.

S ha majd szíve, létünk melegétől,

s a szeretettől felfénylik,

nyissuk ki a kaput, kapjon szabad utat,

szárnyalhasson fel, fel az égig.

Félelmei rabságából szabadulva,

csodás szíve megnyílik,

vissza térve közénk, gazdagítja,

fényoszlopunk bőségét.

Egyre tágul, szélessége egyre nő,

míg minden sötét szívből,

szikrázó fény tör elő,

s a szeretet melegével töltődik a térerő.

Édes dalunk oszlasson fel minden ködöt,

s a sötétségből legyen fényerő,

sorsunk tolla írjon jövőt,

szikrázóan ölelőt.

Áldásunkkal kart karöltve,

imáinkkal teremtsünk szép jövendőt,

hogy lássa Isten, 

hogy az ember mire képes,

fel áll, akkor is, ha vétkes, 

mert számára itt a Földön,

a fejlődés az örök mozgató erő.

Létünk pedig nem kevesebb... megtanulni

a sötétség és a fény egy természetű,

egyazon forrásból fakadó...

de tudnunk kell, a mi örökségünk...

nem más, mint a fény és a szeretet,

egy a törvény, s a választásunk csak ez lehet...

Szórjuk hát szét fényünk, 

s a szívünk melegét,

vigye a szél messze-messze

ez legyen a hagyaték.

Berta Katalin