Vágyó természet...
Színpompás falevek útján,
hol a szél dalolva jár,
harmatcseppek hintáznak a fűszálakon,
s a színes virágok elhullott szirmain.
Még zöldül a táj,
aztán tarkára színesedik,
lassan veszíti pompáit és ékszerét levetkőzve,
megdöbbentő ,bronzos testébe elvegyül.
De lassan indul...mintha...még adni akarna önmagából,
még nyújtja felénk kis apró ajándékait,
bár a lángsugarú nyár már rég elillant,
mégis, mintha...reménykedne még... valamin.
Még utoljára, mielőtt aludni tér,
Mágikus erejét megmutatja,
ragyogásba mártja palettáján ecsetét,
és színeket varázsol a természet fáin, mezején.
A napfény még csodálatos,
bár közel sem káprázatos rég,
a szél örvényeket kavar az avaron,
s röpteti magasra, magasra az ég felé.
Az égbolt kékségei elmélyülnek,
a Föld színe barnára vált,
és reggel a levegő megtelik ködfelhőkkel,
mintha misztikus leplével a tájat rejtené már.
De mielőtt csipkébe öltözne,
s ruháját fehérre váltaná fel,
Szívünket színesre varázsolja,
majd megpihenve búcsút int.
Búcsúját mi elfogadván,
rejtsük mélyre ezt a szuvenírt,
hogy a varázs megmaradjon,
Aranyló Gyermeki Lelkünk Legmélyén
Megjegyzések
Megjegyzés küldése