A leckék arra valók, hogy tanuljunk belőle

 

A mindennapi negatív hírek mellé, úgy érzem, hogy szükséges pozitívumot is tenni.Összegyűjtöttem, egy párat, mely minden ember életét érintette a Földön.

Mielőtt kitört volna a járvány, a legnagyobb félelme az emberiségnek az volt, hogy az oktalan, a következményekkel mit sem törődő emberi tevékenységek sokasága rövid időn belül felszámolja és elpusztítja egyetlen élőhelyünket, a Föld bolygót. A globális felmelegedés nemcsak extrém időjárási viszonyokat hozott, hanem katasztrófák sorát is (szárazság és tüzek, felforrósodó óceánok és pusztuló természet, olvadó jéghegyek, ciklonok, tornádók és szuperviharok, fokozódó éhínség a világ egyes részein). A kiegyensúlyozott földi élethez és a túléléshez elengedhetetlenül szükséges élőlények (pl. a méhek vagy a korallok) kerültek végveszélybe.

Borzasztóan rossz minőségűvé silányult a levegő, a világunk fuldokolni kezdett. A legszomorúbb azonban mégis az emberi ostobaság és szűklátókörűség tombolása volt, ami folyton-folyvást megcáfolni és elbagatellizálni igyekezett a vészharangot kongatók szólamait. Ők azt mondták, minden a legnagyobb rendben, és minél többen próbáltak tenni a nyilvánvaló baj ellen, ők is annál hatékonyabban dolgoztak a javítani szándékozók ellen. Belefagytunk a sehova nem tartó vitákba és az áldatlan helyzetbe.

De aztán jött valami ami mindent megváltoztatott. 

Csökkent a közlekedés, visszaesett az autóforgalom, és nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is, vele együtt a káros anyag-kibocsátása. Buszra, metróra és villamosra sem nagyon szálltak fel az emberek,  elsősorban gyalogoltak, egyre több lett a kocogó és megnőtt a kerékpárosforgalom is mely által élvezhették a kipufogógáztól mentes, egyre tisztuló levegőt. 

Elnyugodtak a zajok, a légi folyosón alig jártak repülők és csend lett. Újra lehetett hallani a madarak csicsergését, egyetlen természetes hangot sem nyomott el a művi zaj élvezni lehetett a csendet.

Az idő épp nem rohant, hanem komótosan, ráérősen, kényelmesen haladt előre a maga útján.                A pezsgés és zajok helyét felváltotta a nyugalom és a csend. Végre nem töltötték az emberek a fél életüket plázáról-plázára, üzletről-üzletre járva, hogy megvegyenek minden felesleges dolgot, amiről egyébként azt gondolták, hogy égető szükségünk van rá, miközben dehogy van! Rövidre szorították azt az időt, ha mégis vásárolniuk kellett, és betartva a kellő távolságot, tiszteletben tartották mindenki más szféráját, nem másztak bele mások aurájába.  Otthon igazi értékes időt fordíthattak magunkra, meg persze egymásra is. Az eddig megszokott életük gyakorlatilag megállt, és éppen átalakult: elkezdtek jobban odafigyelni a másikra. Az eddig nem ismert szomszédjukat is megismerték.Idegenek segítettek idegeneken. Volt, aki főzött és ételt vitt a kórházi dolgozóknak, más bevásárolt az idősebbeknek, megint más pedig a betegek magára maradt háziállatairól gondoskodott. És olyan is akadt, méghozzá szép számmal, aki  lelki segélyt nyújtott, jógaórát vagy edzést tartott,volt hangtál meditáció, verses felolvasás, mese olvasás, hogy a kényszerű bezártság néha egészen hosszúnak tűnő óráit könnyebben átvészeljék az azt nehezen viselők. Nem várt méretű összefogás volt tapasztalható, segítségnyújtás zajlott minden szinten és formában.

Végre egy kis figyelmet kaptak az egészségügyben dolgozók a gyógyításhoz szükséges eszközbővítéssel,munkájuk elismerésével, a pedagógusok pedig a digitális eszközök használatának megismerésével. A szülők pedig megtapasztalhatták azt, hogy a pedagógusok, milyen terheket vettek le a vállukról, amikor a gyerekeik az idejük jó részét az iskolában töltötték.

Talán a legjobb dolga volt az állatvilágnak. A kénytelen-kelletlen befékező emberiség végre kicsit békén hagyta őket, nem vadászott rájuk, és nem pusztította az élőhelyüket. Még az Állatkert lakóinak is nyugtuk volt tőlük. Az örökbefogadás is megnövekedett, mert a sétáltatás ürügyén többször a szabadban tartózkodhattak az emberek.

 A higiénia szerepe tovább nőtt, bár azt gondolná az ember, hogy 2020-ban a rendszeres és sűrű kézmosás,mindenki számára alapvető, mégis az derült ki, hogy ez nincs így. Még magunkon is észrevesszük, hogy a nagy rohanásban úgy telnek el hosszú órák, hogy anélkül nyúlunk a szánkhoz, a szemünkhöz és az arcunkhoz – önkéntelenül –, hogy közben egyszer is kezet mostunk volna, miközben mindenhez hozzáértünk.

Végül amikor engedtek a szigorításokon és a " korábbi megszokott kerékvágásába, vissza tért az élet " vajon megőriztünk-e egy kicsit a Lelkünk mélyén abból az igazi értékből, amely a természeti törvények által diktált életstílus és vajon sikerült-e befolyásolnia az elmét és átformálni a jellemet? Vajon a Teremtő akaratával összhangban folyik tovább velünk a folyó és sodor bennünket oda, ahol lennünk kell? Szerintem igen. Egyre többen értékelték át életüket és egyre többen mondanak nemet a korábbi életmódjukra,és egyre többen találnak önmagukra.

Berta Katalin