Mélység és magasság
A meditációt nagyon szeretem, mert segít a mélységekben
rejlő titkok megismerésében, közelebb kerülök Lelki eszenciámhoz, és gyógyulok
általa. Ugyanígy a rajzolás, festés, színezés, színekkel való kifejezés
módszerét is.
Egyik meditációm során egy időben éltem meg a magasság és a
mélység érzetét is.
Egy magas sziklán ültem, gyönyörködtem a tájban. Csodálatos,
napsütéses napnak ígérkezett. Fent az égbolt, és lent a tenger, mélységes kékje
elvarázsolt. A friss hűvös szellő, simogatta arcomat. Valami csodás virágillat lebegett az orrom
előtt, üde, citrusos, finom aromájával. Nagyot szippantottam a levegőbe, hogy
ezt az illatot mélyen magamba rejtsem. Messze a távolban sirályok vitorláztak,
hangos rikoltozásuk, zavarta fülemet. Becsuktam a szememet, hogy kizárjak
minden zajt és hallgattam a lágy hullámok neszét. Éreztem, hogy a légzésem szép
lassan halkul, és szívem ritmusa is csendesedik. Így ültem már egy ideje,
szívemet átjárta a béke és a nyugalom.
Aztán arra lettem figyelmes, hogy a
légáramlat megváltozott. A mélységes csend most olyannak hatott, mint a vihar
előtti némaság. Nem hallottam a sirályok rikoltozását sem. A víz csobogása is
alább hagyott. Olyan volt, mint amikor egy pillanatra megáll az idő.
Kinyitottam a szememet és nem láttam a madarakat, azonban láttam helyette egy
hatalmas sötét felhőt közeledni. Nagyon gyorsan haladt. A hűs fuvallatot
felváltotta a hideg tomboló szélvihar. Tudtam, hogy a sziklákról már nem tudok
időben leérni és menedéket találni. Csak egy helyzet segíthet most nekem, gondoltam,
lesz, ami lesz, belekapaszkodtam jó erősen a mellettem lévő gyenge kis fa
törzsébe. Az égbolt elsötétült, a tenger hatalmas hullámokkal korbácsolta a
sziklafalat. Lenéztem a mélybe és éreztem, hogy forog velem a világ. Becsuktam
a szememet és próbáltam erőt meríteni. Egyre görcsösebben kapaszkodtam a fa
törzsébe, imádkozva, hogy szegény karcsú kis törzse, bírja ki ezt a tomboló
szelet. Éreztem, hogy szívem hangosan kalapál, szinte a torkomban éreztem
lüktetését. A fa, amelyben kapaszkodtam, nem tört meg, hanem mélyen meghajolt,
tudtára adva az Egek Urának, hogy nem áll ellent, hanem fejet hajtva megadja
magát. Ez a látvány megnyugvással töltött el. Az volt a benyomásom, hogy a
lábaim is mintha gyökeret eresztettek volna, kapaszkodva a Föld erejében. Már
jó ideje tombolt a szélvihar, amikor a távolban, a hatalmas vízfodor legtetején,
megláttam egy terjedelmes Rákot. Piros és fekete testével, hatalmas ollójával
felülkerekedett a vízen és a tarajos hullámok tetején szörfölt, mintha azt
üzenné, hogy ne féljek, biztonságban vagyunk, még akkor is, ha ez most nem
éppen úgy látszik. Viccesen csapkodta az ollóit, mintha tapsolna annak a
produkciónak, amit éppen művel. Annyira meglepett és oly nagyon csodáltam a
bátorságát, hogy észre sem vettem, de elfelejtettem félni. A látvány kiűzött
belőlem minden kétséget és mosolyogva, már nem görcsösen kapaszkodtam a fába.
Majd
szép lassan elvonult a vihar, a szél is csendesedett, a hullámok elcsitultak, megnyíltak
az égi csatornák és finoman, simogatóan eleredt az eső. Ott álltam, hagytam,
hogy a víz lemosson rólam minden port. Arcomat az égnek emeltem és megköszöntem
az égi oltalmat. Lenéztem a mélységbe, szemeimmel keresve a rákot, de nem
láttam. Lemerült ismét a tenger, mélységesen mély anyai öblébe. Elvonultak a
felhők és a víz tükrében, megjelentek a nap, csillámló sugarai. Leültem ismét a
szikla tetejére, lábaimat lelógatva a légüres térbe és élveztem a friss,
felszabadító levegőt.
Berta Katalin
Megjegyzések
Megjegyzés küldése